Sziasztok!
Mint látjátok, meghoztam az új fejezetet, hozzáfűzni nem igazán tudok semmit. Továbbra is várom a véleményeteket, osszátok meg kommentben vagy a chatben :)
Köszönöm, amiket eddig írtatok!! :)

Háromnegyed négykor érkeztem meg végül a lakásom elé, ahol már természetesen ott várakozott Levi. Nem túl profi dolog lekésni az első megbeszélést a jövendőbeli (és egyben ex-) főnököddel, még akkor sem, ha ez a bizonyos személy a volt évfolyamtársad, akivel együtt táncoltál a gimis szalagavatón, és aki pontosan tudja, hogy sehova nem érkezel pontosan.
Egyébként, ez most komolyan nem csak az én hibám volt! Ugyanis félúton bevágott elém egy Audi Q7-essel egy pasi, akit külsőleg leginkább suttyó Vin Dieselként tudnék jellemezni és egész úton szlalomozott előttem. A külsejét lehet, hogy a Halálos iramban-ról mintázta, de a tempóját biztosan nem.
Kiszálltam a kocsiból, aztán a bejárathoz sétáltam. Levi nem tűnt különösen dühösnek, inkább nevetett a helyzeten.
- Úgy tűnik, van valami, amiben nem változtál – jegyezte meg.
- Ez van. Viszont megnőtt a hajam – vigyorogtam, közben pedig végigpillantottam rajta. Elég sokat változott, amióta nem láttam: úgy tűnt, végre kidobta a szétnyűtt együtteses pólóit, és levágatta a haját is, nagyjából olyan rövidre, mint amilyen Martiné. A legszembetűnőbb változás azonban nem a frizurája, vagy a ruházata volt, hanem egy vékony aranygyűrű az ujján.
- Na nee – fogtam meg a kezét és húztam magam elé. – Ezt nem hiszem el! A nagy Kocsis Levente… elkötelezte magát?
Na, igen. Levi szépen szólva szerette váltogatni a barátnőit gimiben. Gábor mellett ő volt a legnépszerűbb srác a suliban, azzal a különbséggel, hogy ő nem alázta vagy csalta meg egyiküket sem.
Őszintén, róla gondoltam volna a legkevésbé, hogy huszonhat évesen leköti magát valaki mellett!
- Hát, igen – jött zavarba hirtelen.
- És, ki az?
- Hogyhogy ki az? – kérdezett vissza, mintha nem lett volna egyértelmű.
- Jaj, hát ki a lány?
- Judit – válaszolta.
- Judit? – tűnődtem el, mert eléggé úgy mondta, mintha ismernem kellene az illetőt. – Jaj, az a Judit, aki eggyel alattunk járt? Nem jut eszembe a vezetékneve…
- Somogyi. És igen, ő az. – Az arca azonnal ábrándos mosolyba húzódott, ahogy kiejtette a lány nevét, és ez borzasztó aranyosnak találtam. Azt hiszem, én is hasonló fejet vághatok, amikor Nicoról beszélek.
Leszámítva azt, hogy Nico nem jegyzett el.
Még.
- Gratulálok! – mondtam őszintén. – És azért is, hogy kidobtad végre a Metallica pólóidat – fűztem hozzá.
- Tudod, érett gondolkodású férfi lettem, és áttértem az ingekre – nevetett. Közben beütöttem a belépőkódot és kinyitottam az ajtót. Miközben a kulcsaimat kerestem, én is megosztottam pár szóban Levinek, mi történt velem az utóbbi időben (magamhoz képest egész konszolidált, úgy értem sikításmentes módon) és hálálkodtam neki pár sort, amiért rám gondolt a melóval kapcsolatban.
- Viccelsz? Mégis ki másra gondolhattam volna, ha nem a legnagyobb Forma-1 mániás ismerősömre, aki mellesleg elképesztő stílusban tud írni?
Szégyenlősen lehajtottam a fejem. Igazság szerint, nem vagyok hozzászokva a bókokhoz.
- Köszi – mondtam azért még egyszer, aztán kinyitottam a bejárati ajtót és beengedtem Levit.
Odabent, a legnagyobb meglepetésemre, rend volt. Gondolom, amíg Melbourne-ben voltam, és megkértem anyát, hogy nézzen át naponta, locsolja meg a virágokat és etesse meg Niki Laudát (igen, így hívják a teknősömet) egy kicsit túlteljesítette a feladatát és ki is takarított a lakásban.
Ó, te jó ég, köszönöm anya, hogy megkíméltél ettől az iszonyatos melótól!
Lendületesen besétáltam a lakásba, mint egy tipp-topp háziasszony, leraktam a dzsekimet és bekísértem Levit a nappaliba. Aztán kimentem a konyhába és előrángattam a táskámból az otthonról bespájzolt dolgokat: egy zacskó chipset, két doboz vaníliás karikát és egy üveg narancslevet. Kiraktam őket egy tálcára és kivittem a nappaliba.
- Bocsi, tudom egy hivatalos megbeszélésen nem Cheetos szokott lenni meg dobozos narancslé, de csak ez volt itthon. Pizzát viszont rendelhetünk!
- Jaj, Réka ne spilázd túl a dolgot! Tökéletesen megfelel ez is. És nem tudom, milyen hivatalos megbeszélésről dumálsz.
- Hát csak… elvégre te vagy a főnököm, vagy mi. - Kimondva tényleg elég furcsán hangzott a dolog.
- A főnököd? Viccelsz? – Úgy tűnt, ő is most gondol bele először ebbe a ténybe. – Oké, én találtam ki ezt a dolgot, és enyém a weblap, na de hogy a főnököd lennék…?! Ez vicces. Na, oké, tudod mit? Mégis a főnököd vagyok, aki azt parancsolja, térjünk már a lényegre! Ja, és add ide azt a chipes tálat! – kapott a kezem után nevetve.
Így ezt is tettük. Először részletezte azt, amiről már a telefonban is mesélt: a pontos munkaköröm az lesz, hogy írjak a Forma-1-es eseményekről, egy Paddock-bennfentes szemszögéből, tökéletesen a saját stílusomban. Persze azt nem várja el, hogy személyes élményeket is belevigyek a dologba, de azért mégse legyen hivatalos az egész, hanem inkább egy nagyközönségnek szóló blog hangulatát keltse.
- És sikerült valami olyasmit is elérnem, amit ha elmesélek, tuti lefordulsz a székről!
Á, Levi, megszoktam már. Az utóbbi időben csak lefordulok-a-székről események történtek velem. Ne aggódj, túlélek még egyet.
- Szóval, mint kiderült apámnak és a vele kapcsolatban álló cégeknek több bennfentes ismerősük van, mint gondoltam volna. Amikor apa megtudta, hogy újra be akarom indítani a portált, teljesen belelkesült. Tudod, örül, hogy végre megint csinálok valamit az otthon ülésen és futambámuláson kívül. Felkereste az összes üzleti partnerét, akiknek bármi köze van a Forma-1-hez, és sokukat sikerült is rábeszélnie arra, hogy támogassák az oldalt. Például a Hell energiaitalosokat is, akik már tényleg benne voltak a Forma-1-ben tudod, tavaly a Williams egyik szponzora voltak. Na, mindegy, hagyjuk is, a lényeg az, hogy sikerült elintéznie apámnak… hogy nemcsak mint tudósító, hanem mint újságíró is ott lehess a Paddockban. Igen, ez azt jelenti, hogy csinálhatsz interjút a pilótákkal!
Levi vigyorogva nézte, ahogyan az arcomon elképedt, ugyanakkor őrült boldog mosoly jelenik meg. Egy sikítás kíséretében (egész halk volt, komolyan) felpattantam az ágyról és felkiáltottam:
- Neee, ezt nem hiszem el!
- Deee, ezt hidd el – nevetett. – Nos, most azt hiszem teljesül az álmod. Végre a közelébe férkőzhetsz a pilótáknak!
Beleharaptam az ajkamba és lehajtottam egy kissé a fejem.
Nyilván, nem lett volna kötelező mesélnem Levinek Nico Rosbergről. De nyilván nem bírtam ki.
- Igazság szerint, ez már megtörtént – dünnyögtem.
Levi összehúzott szemöldökkel nézett rám.
- Hogyhogy?
Biztosan nem hitte el, hogy ez a „közelébe férkőztem a pilótáknak”-dolog több annál, hogy valamelyik versenyző rám nézett. Esetleg halványan rám mosolygott.
- A hétvégén… megismerkedtem Nico Rosberggel.
- Nico… Rosberggel? – hitetlenkedett.
Röviden neki is elmeséltem a hétvége történéseit, a csütörtöki „megtámadtam”-Nico-Rosberget-egy-pohár-kávéval esettől a majdnem-összetörtem-a-kocsiját ügyön át egészen a vasárnap esti randinkig.
Levi szabályosan megnémult a hallottaktól. Csak nézett rám totál ledöbbenten, tágra nyílt szemekkel és láthatólag nem tudta eldönteni, hogy komolyan beszélek-e, vagy csak beszedtem valamit. Bizonyítékképp elővettem a telefonomat, és legörgettem Nrco Rsbarg telefonszámáig. Komolyan, az utóbbi három napban többet mutogattam az embereknek a telefonkönyvem, mint egész eddigi életemben!
- Ez annyira Rékás - jegyezte meg végül nevetve.
- Miért?
- Hát, az első Forma-1-es hétvégéden meghódítottál egy Forma-1-es pilótát! Ráadásul úgy, hogy láthatóan – bökött a telefonom képernyőjére – meg vagy szédülve az izgalomtól, miközben ez a bizonyos pilóta a közeledben van.
- Hát, igen – ismertem el. – De az azért túlzás, hogy meghódítottam!
- Megvan a telefonszáma. Ráadásul randiztál vele. Figyelj, pasi vagyok, és biztosíthatlak róla, hogy ez lefedi a meghódítás fogalmát.
Boldogan elvigyorodtam.
- És tudod mi a legnagyobb előnye ennek a dolognak? Így készíthetsz exkluzív interjút Nico Rosberggel! Biztos vagyok benne, hogy nagyon örülnének neki a magyarok.
Elképedt és kissé dühös tekintettel néztem vissza rá, mire gúnyosan felnevetett.
- Jól van, oké, csak vicceltem! De komolyan.
- Reméltem is – mosolyodtam el.
Miután Levi kellően kihitetlenkedte magát az eseményen, újra visszatértünk a megbeszéléshez. Igazság szerint, elég nehézkésen ment a dolog, mivel két-hárompercenként eszébe jutott valamelyikünknek egy régi sztori, egy gimis nosztalgiáznivaló emlékkép, amin perceken át röhögtünk, vitatkoztunk vagy éppen szomorkodtunk. Persze a munkaügyekkel nem haladtunk semmit. Erre egészen pontosan akkor döbbentünk rá, amikor az első fáradt ásítás elhagyta a számat.
Este tizenegykor.
- Szerintem mostmár ideje lenne áttérni a komoly dolgokra, látom, hogy fáradt vagy – jegyezte meg nevetve.
- Oké… rendben. Szóval, a komoly dolgok.
- A papírokat itt hagyom, csak át kell olvasnod és alá kell írnod pár szerződést. Gondolom ezzel nem lesz problémád. Viszont itt van a fizetés…
Még mindig furcsa volt hallanom ezt a szót a Levi szájából. A „fizetés Forma-1-es munkáért”számomra pont olyan, mintha a hobbimért kapnék pénzt, és ez továbbra is teljességgel hihetetlennek tűnik. Elvégre azért sem fizet senki, hogy mondjuk otthon hajómodelleket készítesz. Vagy pingpongozol az unokahúgoddal.
Hát még akkor milyen boldog lettem, amikor megtudtam, pontosan mennyi is az összeg, amit kapok a melóért! Csinos, korrekt, nagybetűs Fizetés. Nem több mint az eddigi munkahelyeimen, viszont a honlap népszerűségétől és a szponzorok számától függően hónapról-hónapra növekedhet. Nekem egyébként az is tökéletes, ha ez a „kiindulási összeg” (Levi többször is kihangsúlyozta, hogy ez a neve) marad meg.
Végül éjfél körül búcsúztunk el egymástól. Őt várta a menyasszonya, engem meg… te jó ég, Nico Rosberg!
Gyors fejszámolást végeztem, majd a telefonom után nyúltam és felhívtam Nicot.
- Hello, Réka – köszöntött Nico pár csörgés után. – Kellemes volt a nyolc… pardon nyolc és fél órán át tartó megbeszélés? – kérdezte amolyan „én megmondtam” stílusban, elfojtott nevetéssel.
-  Egy megbeszélés igenis eltarthat ennyi ideig.
- Ööö, bizonyára – nevetett továbbra is. – Mindenesetre én nem szoktam sokáig tartó csevegésbe bonyolódni Ross Brawnnal.
- Oké, ez azért egy kicsit más helyzet. Levi évfolyamtársam volt gimnáziumban és volt más témánk is, mint a munka. Fogalmazhatnék úgy is, hogy a munka volt a másodlagos – nevettem.
Utána röviden elmeséltem neki, mikben egyeztünk meg a közös „projekttel” kapcsolatban.
- És? Mostmár komolyan kezdhetek félni? – kérdezte.
- Viccelsz? Minden egyes mondatodat kiteregetem a nyilvánosság elé. Igazság szerint, ezt a beszélgetést is hangfelvételre vettem. Hamarosan MP3 formátumban letölthető lesz a neten hat euróért.
- Hat euró? Nem sok ez egy kicsit?
- Ez még csak egy kezdő vállalkozás. De miután kellően megszedtük magunkat az eladott Nico Rosberg telefonszámokból, lehet, hogy lecsökkenthetjük három euróra.
A vonal túlsó végén Nicoból kitört a hangos nevetés.
- Örülök, hogy ilyen lazán veszed a helyzetet – mondtam már én is röhögve. – Egyébként, mit fogtok csinálni Brackleyban? – váltottam hirtelen témát.
- Főként tesztelni fogunk Michaellel. Meg persze együtt dolgozunk a srácokkal az új motorfelfüggesztésen… elég merész ötletünk van, de egy próbát persze megér. És van egy új típusú szimulátor is a központban, kipróbáljuk rajta a maláj pályát.
- Talán újra kell ismételned a kanyarokat? Hosszú volt az az egy év? – ugrattam.
- Ismétlés a tudás atyja. Így legalább elkerülöm azt, hogy olyan helyen kanyarodjak le egy pályán, ahol nincs kanyar.
- Majd pont te? – mosolyogtam. – Bekötött szemmel le tudod rajzolni a Forma-1-es pályákat. Ne is tagadd, néztem a Forma-1-es felvezető műsorokat.
- Na, ne. Komolyan emlékszel rá? Hiszen már vagy két éve volt… vagy három.
- Igen, emlékszem. Szóval mindent tudsz a pályákról, mi?
- Nem, ezt nem mondtam – nevetett.  – Nem tudok neked pontos adatokat mondani arról például, hogy hány ülőhely van Spa-Francorchampsban, vagy mennyi a pálya éves bevétele…
- Akkor kérdezek egy egyszerűt. Mikor volt az első Magyar Nagydíj?
- 1986 – vágta rá szinte gondolkodás nélkül.
- Ez nem ér!
- Dehogynem. Azt mondtad, egy egyszerűt kérdezel. Ez az volt.
- És, mi történt még ebben az évben? – Magamban elégedett vigyorra húztam a számat.
- Ööö – tűnődött el. – Ez valami beugratós kérdés?
- Nem.
- Biztos… biztosan tudnom kellene. Talán Senna első győzelme… nem, az ’85-ben volt.
- Gondolkozz.
Pár percig még morfondírozott magában, néha a telefonba beledünnyögve a „nem, mégsem” „talán Michael…” és „basszus, hiszen az sokkal később volt” gondolatfoszlányokat. Végül feladta.
- Ne kímélj. Mi volt nyolcvanhatban?
- Akkor születtem.
Pár pillanat döbbent csend fogadott a vonal túlsó végéről.
- Mi… a…? Akkor születtél? Hát persze. Huszonöt vagy, tehát 1986… hé, nem arról volt szó, hogy Forma-1-el kapcsolatos a kérdés?
- Én ilyet egy szóval sem mondtam – nevettem. – Akkor a matek annyira nem megy…
- Ez gonosz volt Réka. Kifejezetten gonosz.
- Nem igaz.
- Dehogynem. Ezzel még elszámolunk! – „fenyegetőzött”.
Aztán nem sokkal később hozzátette:
- Nagyon várom már, hogy újra találkozzunk.
Kishíján kiesett a mobil a kezemből a váratlan mondatára. A váratlanul, varázslatosan romantikus és hihetetlenül édes mondatára.
- Én is – válaszoltam elfúló hangon.
- Most viszont mennem kell, ne haragudj. Tizenöt perc múlva indul a gépem.
Tizenöt perc múlva indul a gépe és velem beszélget?
- Menj csak – válaszoltam. Rövid gondolkodás után aztán hozzátettem: - Felhívsz, ha megérkeztetek Barckleyba?
- Hát persze – mondta kedvesen. – Szép álmokat Réka!
- Jó utat Nico!

***********

Az életem megkérdőjelezhetetlenül „hogy a francba történhetnek velem ilyen lehetetlenül fantasztikus dolgok?”-fordulatot vett egyetlen hét leforgása alatt. Néha gyanakvóan eltűnődtem rajta, vajon nemcsak egy álom-e az egész. Aztán újra és újra arra kellett jutnom, hogy nem. Ez csak egy hihetetlen valóság.
A következő napokban belevetettem magam a munkába teljes erővel. Egyrészt azért, hogy lekössem a folyamatosan Nico Rosberg körül keringő gondolataimat, másrészt azért, mert tényleg muszáj volt. Reggeltől estig gépeltem, nyomtattam, javítottam, aláírtam és intézkedtem. A legkedvesebb társaságom a kávéfőző és a telefonom volt, valamint az emberek a vonal túlsó végén. Sokat beszéltem Nicoval, Lenával, Jasonnel valamint Martinával, és igen, egyszer Rebeccával is. Ugyanis segítségre volt szükségem egy PR-os kérdéssel kapcsolatban, és mivel Rebecca az egyetlen általam ismert személy, aki ért az ilyenekhez, muszáj volt rácsörögnöm. Azóta a bizonyos Simon-os incidens óta nem váltottam vele egy szót sem, épp ezért nem igazán tudtam, pontosan hányadán állok vele. Rebecca azonban kedves volt, és közvetlen, mintha mi sem történt volna és készségesen segített nekem mindenben.
A munkánk végül hétfő éjjel kettőkor sikerrel koronázódott: hivatalosan is megnyitott a Forma-1-es portálunk, és fel is kerültek rá az első, bemutatkozó szövegek és cikkek. Végül tényleg maradtam Hockenheimring, bár Levi szóbahozta a Mrs. Nico Rosberg (ha-ha) névlehetőséget is. Szívesen csaptunk volna egy kisebb bulit a munkák megünneplésére, de nem volt rá idő. Kedd éjjel ugyanis Martinnal már a repülőtéren kellett lennünk, várva a Malajziába, a második futamhelyszínre induló repülőgépre. A szívemben persze abban reménykedtem, hogy ez az ország nemcsak a második futamnak, hanem az újabb felejthetetlen és fantasztikus élményeinknek is a helyszíne lesz.

Sziasztook!
Meghoztam a friss részt. Ha csütörtökön túl leszek az angol érettségin, ígérem sűrűbben fogok majd ilyet tenni, de mostanában nagyon el voltam foglalva a tanulással :D Ez most egy kicsit nyugisabb rész lett, de azért remélem tetszeni fog :) Köszönöm az eddigi véleményeket, továbbra is kíváncsi vagyok rájuk!
Jaj, és a friss rész mellett feltettem új designt is, amint láthatjátok. :)
Nos, jó olvasást!
Ui.: Sok sikert az érettségizőknek! (többek között Mrs. Adriánfülöpnek :D)

Hála a szerencsésen megszerkesztett repülő-menetrendnek, másnap jó sokáig tudtunk aludni, ugyanis a gépünk csak délután négykor indult. Tizenegykor ébredtem, meglepően frissen és energikusan (persze ahhoz nem eléggé, hogy ne fogadott volna be a szervezetem reggel két kávét). Úgy tűnik, kezdek hozzászokni a fotelban alváshoz. Pedig most mégcsak nem is a széles karfájúban, hanem a kényelmetlenebbik, rózsaszínben nyomott el az álom. Azt hiszem, tovább kellene edzenem magam, és egyre keményebb foteleket kellene megcéloznom, egészen addig, amíg én nem leszek a fotelban alvás Bear Gryllse.
Miután megmosakodtam és felöltöztem, előkotortam a bőröndömet az ágy alól, és elkezdtem belepakolni a ruháimat. Ez a folyamat elég hosszú időt emésztett fel, ugyanis megvan az a rossz szokásom, hogyha bárhol, az otthonomtól eltérő helyen alszom, szétpakolom a bőröndben lévő összes cuccomat a szekrényekbe/székekre/asztal alá és egyéb véletlenszerű helyre, hogy a pakoláskor keresgethessem őket. Olyan ez, mint egy saját magamnak rendezett bújócska.
A következő célpontom a fürdőszoba volt, ahonnan a saját cuccaim mellett a kirakott miniszappanokat – és tusfürdőket is felnyaláboltam, csak úgy szuvenírképpen. Régebben anyáék állandóan veszekedtek velem, amiért elhoztam ezeket az ajándékokat a hotelekből, mondván „azt ott kell hagyni”, de mégis mi a jó égért raknák akkor ki? Hogy nézd meg jól, mit nem vihetsz el? Ez olyan, mintha az étteremben kihoznák neked a kajádat, de nem nyúlhatnál hozzá, mondván „azt ott kell hagyni”, de azért nézd, és folyjon a nyálad. A logika…
Miután végeztem a fürdővel is, kimentem a nappaliba, hogy összepakoljam a laptopom (ezt még nem említettem, de vasárnap kaptam a Lotustól egy saját laptopot a munkámhoz. Igen, spéci operációs rendszerrel és extramenő Lotusos emblémával az elején). Ahol ott találtam Martint.
- Jó reggelt! – köszöntem neki óvatosan. Nem tudtam, milyen hangulatban találom. Ebből az „új-Martinból” még azt is kinéztem volna, hogy keresztben lenyel egy rosszul kiejtett mondatért.
Az öcsém azonban újra a „laza-Martin” volt, társulva egy kis „bűnbánó Martinnal”.
- Réka, figyelj, ne haragudj. Ideges voltam tegnap, és fáradt. Kissé kikészített ez a hétvége.
- Nem gond. Nem haragszom. Egyébként, tudom mi történt.
- Beszéltél Lenával?
- Nem – ráztam meg a fejem. – Felhívtam este Jasont, és elmesélte, mi volt.
- És érdekel az én verzióm is?
Bólintottam.
- Figyelj, ez a csaj be van kattanva. Már az első találkozásunk cseszeget engem, fogalmam sincs miért. Lehet, hogy a lételeme másokat kikészíteni. Tegnap nagyon kifáradtam, nem is volt igazán kedvem bulizni, csak azért mentem el, hogy ne sértsem meg Elliotot. Ő szervezte az egészet, és borzasztó lelkes volt. Nem mondhattam neki nemet! Gondoltam elmegyek, elüldögélek pár órát a bárpult mellett, beszélgetek a srácokkal, ilyesmi. Úgy tudtam, Lena ott sem lesz, mert már este visszarepül Németországba. Végül mégis megjelent és egyből bekapcsolódott a beszélgetésbe. Elkezdett a tudálékos fejével dumálni a futamról, mintha annyira rohadtul nagy zseni lenne, és már ezzel is felhúzott. Aztán tett egy eléggé félreérthetetlen megjegyzést arra, hogy mennyivel egyszerűbb lenne az élet a csapatban, ha nem lennék ott. Normál esetben lehet, hogy nem vettem volna fel a dolgot, hanem csak egy egyszerű beszólással elintézem, de tegnap nagyon felment bennem a pumpa. Elkezdtem sértegetni őt, eléggé komolyan, aztán persze ő is visszavágott, és a vége az lett, hogy elkezdtünk egymással ordítozni az Ocean Blue közepén. Nem tehetek róla. Ő provokálta ki!
„Nem tehetek róla. Ő provokálta ki!” Hol vagyunk, az óvodában? – gondoltam magamban.
- Soha nem foglak tudni titeket megérteni – válaszoltam végül, magamhoz képest meglepően röviden.
- Nem is kell. Tudod, egyszer egy nagyon bölcs ember azt mondta, amit nem tudsz megérteni, azt nem is kell.
Kérdőn néztem vissza rá.
- Bölcs ember…?
- Na, jó, igazából én találtam ki, ebben a pillanatban. De a bölcs ember stimmel. Amúgy, ha már itt tartunk, én meg azt nem értem, te hogy bírod elviselni őt.
- Ő meg valószínűleg azt nem érti, hogy visellek el téged – nevettem. – Kicsit kínos érzés középen állni.
- Szokd meg. Vagy dönts az egyik oldalra – mondta, miközben vigyorogva, csak úgy „diszkréten” célozva magára mutogatott.
- Azt várhatod – válaszoltam gúnyosan.
Miután bepakoltunk mindketten, leellenőriztünk alaposan minden szobát és búcsúzóul meghallgattunk még egyszer az All the right moves-ot (a pakolás alatt végig ez a szám ment, bár néha közbeékeltem más Melbourne-re emlékeztető dalokat is), ami alatt Martin befogott füllel kivonult az erkélyre telefonálni. De tudom, hogy nem hívott senkit.
Miután lecsengett a dal, szóltunk a londinereknek, hogy vigyék le a csomagjainkat. Ezután következett a hétvége egyik legszomorúbb momentuma: a búcsú a Crown Promenade Hoteltől.
Nem azért volt rossz otthagynom ezt a helyet, mert fájt megválnom a luxustól, hanem mert a szállodából való kijelentkezésünk ténylegesen a melbourne-i kalandunk, és egyben az első, külföldi Forma-1-es hétvégénk végét jelentette. Szomorúan sóhajtoztam a recepciós asztal előtt várva, amivel Martinnak persze tökéletesen az agyára mentem. Aláírtuk a kijelentkezéshez szükséges papírokat, majd kézhez kaptuk a számlát is, amelyen végigfutva bebizonyosodott számomra, hogy nemcsak én fogom siratni a Crown Promenade-et, hanem ők is engem, legalábbis a huszonnégyórás portaszolgálat biztosan. A távozásommal ugyanis elvesztettek egy megbízható, jól fizető vendéget, aki ötnapos itt tartózkodása alatt huszonegy kávét fogyasztott el.
Fél egykor hagytuk el végül a hotelt, utána beültünk ebédelni a Kings Way-en egy pizzázóba. Valamivel egy óra után indultunk el a reptér felé, hogy legyen még az indulás előtt időnk arra, hogy lerakjuk a bérelt kocsit. Útközben pedig felhívott Lena. Mivel nem tudtam, Martin hogy reagálna arra, hogy az „ellenséggel” telefonálgatok, próbáltam végig olyan hangsúllyal beszélni, amiből nem derül ki, hogy a volt angoltanárom van-e a vonal másik oldalán, vagy a barátnőm, akit mellesleg utál az öcsém. A beszélgetésünk ezért részemről leginkább „aha”, „hmmm”, „tényleg?” mondatfoszlányokból állt, amíg Lenából csak úgy folyt a szó. Elmesélte a tegnapi eseményeket ő is (végül is így a jogos, már három szemszögből meghallgathattam), a történet nagyjából ugyanúgy szólt, mint ahogy azt Martin reggel előadta nekem, csak a sértő megjegyzések és a hibáztatás irányult másfelé. Az ügyre ebben az esetben sem tudtam semmit reagálni.
Persze amikor Martin kiszállt a kocsiból, hogy kifizesse a bérelt autót és aláírja a papírokat, gyorsan elhadartam Lenának a tegnapi eseményeket, amitől persze totál izgatott lett, ahogyan én is, a beszélgetésünk végére úgy ujjongtunk egymásnak, mint két dilis tinilány, aki a suli legmenőbb fiújáról csacsog a lányöltözőben.
Amint visszaérkezett Martin, persze újra elő kellett vennem a kimért stílust, és amúgy is, Lena is készült elköszönni, mert indult a gépe tovább Abu-Dhabiból Németországba.
A pár óra a becsekkolás után szinte elröpült a reptéren, mire feleszméltem (a negyedik kávém mögül), már indulnunk kellett haza.
Fájdalmas volt a búcsú Melbourne-től, sokkal fájdalmasabb, mint a szállodától. Lehajtott fejjel sétáltam a felszállópálya keskeny járdáján a repülőgép felé, magamban felidézgetve az itt szerzett fantasztikus, csodálatos, felejthetetlen élményeimet.
Az ajtóból még hátrafordultam, és vetettem egy utolsó pillantást a betont szegélyező élénkzöld pálmafasorra. Ez volt az utolsó emlékképem az első, szédületes Forma-1-es hétvégémről.

************

Magyar idő szerint este 11-kor érkeztünk meg Budapestre. Az érkezési oldalon már ott várt minket anya és apa, frissen, üdén és kedvesen integetve. Mi is üdvözöltük őket, bár azt hiszem, sokkal kevésbé kedvesen és üdén, és az integetésünket is sokkal jobban jellemezné a „koordinálatlanul a levegőbe hadonászás” kifejezés. Kiakasztó volt az utazás, de ne is essék róla több szó.
Megöleltek mindkettőnket, és láthatóan borzasztóan örültek, hogy újra (és egyben) látnak minket. Pedig hozzá kell szokniuk lassan az állandó távollétünkhöz.
Részletes élménybeszámolóra egyikünk sem volt képes, bármennyire is nyaggattak anyáék. A „Jó volt” mondat volt a legértelmesebb és legkimerítőbb válasz, amit a kérdésáradatukra tudtam válaszként adni (azt hiszem, a „Jó, amikor voltunk ott is a pályán, és, de az lehet, hogy tegnap volt” mondatomat nem lehet az értelmes válaszok közé sorolni) . És ha már én nem tudok beszélni, az jelent valamit.
Mire hazaértünk, feladták a hasztalan próbálkozást, és inkább hagytak mindkettőnket aludni menni, az elkövetkezendő tizennégy órára.
Furcsa volt újra otthon ébredni. Mármint nem otthon-otthon, a lakásomban, hanem anyáéknál, de azt hiszem, azért az ő házukat is mondhatom otthonomnak. Az élénksárga ausztrál napsugarak helyett ismét a szomszéd kutyájának vonyítása ébresztett, és amikor kinyitottam a szemeim, nem a lakosztályom díszes tapétája és lehengerlő luxusberendezését láttam magam előtt, hanem egy kissé lelakott gyerekszobát, a falakon érmekkel (egy időben egész jól teniszeztem), szakadozott szélű Forma-1-es poszterekkel, a polcokra feltornyozott újságokkal, könyvekkel és parfümös dobozokkal.
Nem, nem voltam igazán szomorú. De azért hiányzott Melbourne.
Megbeszéltem Levivel, hogy aznap délután fél négykor találkozunk nálam, az óra pedig már fél kettőt mutatott, így gyorsan össze kellett kapnom magam, főleg, hogy még ki is akartam takarítani mielőtt megérkezik hozzám. Kivettem pár használatlan ruhadarabot a bőröndömből, előkerestem a fogkefémet, aztán kerestem egy törülközőt és bementem a fürdőszobába készülődni. Éppen a kádból szálltam ki, amikor meghallottam anya éles hangját az ajtó elől.
- Kislányom, keresett valaki telefonon!
- Nézd már meg, ki az! – kiáltottam ki neki vissza.
- Máris! Hogy kell azt az izét… jaj kislányom, azt hiszem elnyomtam valamit!
Nevetve megráztam a fejem.
- Csak nyomd meg a zöld telefont a billentyűzeten! – tanácsoltam.
- Jaj, rendben. Ez itt jobb oldalt ugye? Igen, megvan. Valami… Nr… Nrco R… Rsbarg? – betűzte. – Elég furcsa neve van. Talán cseh?
A másodperc törtrésze alatt kiszáguldottam a fürdőszobából, és kikaptam anya kezéből a telefont. Izgatottan görgettem le a nem fogadott hívások listámon, és csaknem kitört belőlem a sikítás. Tényleg ő keresett!
Anya továbbra is karba tett kézzel várta a válaszomat.
- Nem. Nico Rosberg – nyögtem ki végül.
Mivel anya a „valamilyen Suhamer”-en kívül aligha tud több Forma-1-es pilótát felsorolni, Nico neve nem mondott neki túl sokat.
- Igen? És ő kicsoda? Martin munkatársa talán? – kíváncsiskodott. Beindult az Aggódok A Lányomért program.
- Á, nem – ráztam meg a fejem zavartan.
- Hát akkor?
- Ő egy… ő egy Forma-1-es pilóta – böktem ki.
- Egy… Forma-1-es pilóta? – hüledezett. Sejtettem, hogy nem fogja tudni könnyen megemészteni, hogy egy Forma-1-es pilóta számát tartogatom a telefonomban, sőt, erről a bizonyos számról még keres is az illető. És akkor még a többiről nem is meséltem…!
Egyébként meg én beszélek a „könnyű megemésztésről”?
- Miért nem meséltél eddig nekem róla? – szegezte nekem a kérdést, amitől féltem.
- Igazából… személyesen akartam neked elmesélni a dolgot – válaszoltam. És tényleg így volt! Tudtam, hogyha anya megtudja ezt az egész Nico-ügyet, még a saját aggódásmérőjét is kiakasztja majd. És nem akartam, hogy ez akkor történjen meg, amikor nem vagyok ott személyesen, és nem tudom neki részletesen elmagyarázni a dolgokat. Mindösszesen ez volt az oka annak, hogy nem meséltem neki eddig Nico Rosbergről. Mindig is eléggé őszinte voltam anyával, még fiúügyekben is. Nem titkoltam el előle egy pasimat sem. Na, jó, egyet igen, de róla senkinek sem meséltem, visszagondolva még magam előtt is szívesen letagadnám, hogy egyszer közöm volt ahhoz a sráchoz.
Így most beavattam őt minden részletbe, egészen az első, csütörtöki találkánktól a vasárnap esti randinkig. Egy-két résznél láttam, ahogyan idegesen felhúzza a szemöldökét, ilyenkor mindig hozzáfűztem az aktuális mondanivalómhoz valami megnyugtatót („igen, be voltam kötve, amikor nekimentem Nico kocsijának” és „nem, nem egyedül jöttem haza hajnal egykor”), de azt is láttam, hogy boldoggá teszi, mekkora lelkesedettséggel és hihetetlen örömmel mesélek neki mindenről.
Miután befejeztem a történetet, még feltett azért pár kérdést, de összességében elég hamar leszállt a témáról. Először meglepődtem rajta, aztán később a folyosóról láttam, hogy Google-n rákeres a pilóta nevére. Lehet, hogy ki is jegyzetelte a Wikipédiát.
Persze amint eltűnt anya, az volt az első dolgom, hogy visszahívjam Nicot. A szívem újra elkezdett dübörögni, ahogy meghallottam a tárcsahang búgását. Úgy tűnik, a budapesti levegő kevésbé hatásos, mint a melbourne-i.
Az ötödik csörgésre fel is vette a telefont (nem, nem számoltam, csak körülbelül annyi lehetet… na, jó, de számoltam), és különösen vidám volt a hangja.
- Szia Réka! Csak azért hívtalak, hogy megkérdezzem hazaértél-e, és hogy jól vagy-e.
- Öö, igen, hazaértünk. És jól vagyok, köszi, csak kicsit álmos vagyok.
- Ugye nem ébresztettelek fel?
- Nem, dehogy – tiltakoztam hevesen. – Csak sok volt az utazás, és még nem vagyok hozzászokva a dologhoz – magyaráztam. – Te még ott vagy Melbourne-ben?
- Igen. Csak holnap reggel indulok Brackleybe, a csapatközpontba egy kicsit dolgozni. Ha minden jól megy, pénteken hazarepülök Monacoba, aztán majd meglátom. Te mi jót fogsz csinálni?
- Hát, én azt hiszem, holnap elrepülök Kubába, aztán talán visszafelé benézek Puerto Ricoba is… - viccelődtem, mire Nico is felnevetett.
- Szóval, délután találkozom a főnökömmel – furcsa volt így mondani, akkor is, ha Levi tényleg a főnököm volt. – Aztán… te jó ég, már három óra van? – pillantottam rémülten az órára.
- Akkor, azt hiszem, vár a főnököd – mondta kedvesen. – Felhívsz, hogyha végeztetek?
Én meg úgy éreztem, nem tudok válaszolni, mert azonnal elolvadok.
- Várj csak… ott már nem éjfél van? Meddig akarsz te fent lenni? – kérdeztem.
- Szerintem, mire végeztek, már fent leszek – nevetett. Na, jó, kétségtelenül arra célzott, hogy amennyit dumálok, nem valószínű, hogy egyhamar befejezzük a megbeszélést. Amin, ha jobban belegondolok, meg kellett volna sértődnöm.
Haha. Persze, majd pont Nico Rosbergre. Majd pont én!
- Akkor szép délutánt. És jó megbeszélést! – mondta még, aztán én is elköszöntem és kinyomtam a telefont. Magamban még pár percig bambán vigyorogva visszajátszottam párszor a beszélgetést, többször is hevesen verő szívvel megállapítva, hogy Nico mennyire, de mennyire aranyos. Aztán újra az órára néztem és a szívem már egészen más okból kezdett el őrülten verni: késében voltam!